Ősszel a hazai fák nekigyürkőznek, hogy átvészeljék a telet, amikor se a nap nem süt eleget, nincs elég víz, se jó meleg. Ez mostanában (sajnos?) megváltozóban van, de a fásszárúak ráérős, komótos élőlények, ők még nemigen reagálták le a klímaváltozást. Egyelőre ragaszkodnak a régi, jól bevált hagyományaikhoz, és ilyenkor ősszel a tápanyagaikat, azaz minden kincsüket igyekeznek biztonságba helyezni. Egy fa vagy cserje egyet tehet: az egész nyáron át összekuporgatott tartalékokat eldugja jó mélyen a föld alá, a gyökérzetében, majd, hogy kibírja mindezek nélkül, álomba merül.

Ezt hívják kényszernyugalomnak, ami olyasmi, mint egy igazán mély és kiadós alvás. Ilyenkor akár egy ágyút is elsüthetünk a fülük mellett, meg sem rezzennek. Épp ezért érdemes ősszel át-, el-, be-, vagy kiültetni a fagyra nem érzékeny fákat és cserjéket. Az ébresztőórájuk ilyenkor még nem számol vissza, sőt a világ azt jelzi nekik: most egy jó nagy szunya következik. Onnantól fogva, hogy a bolygónk vekkere elüti az őszi napéjegyenlőséget, a fásszárúak nekigyürkőznek a téli nyugalomnak, és majd csak akkor fordulnak a másik oldalukra, amikor karácsony környékétől minden nap egy kicsivel – Wass Alberttel szólva –, egy jóakaratnyival hosszabb lesz.

Sajnos, az utóbbi időben egyre kisebb és kisebb kertekkel kell beérnünk, a városok egyre zsúfoltabbak, és van, akinek már csak egy terasznyi terület jut. Szerencsére az emberek leleményesebbek, mint gondolnánk, és egy meg nem énekelt zseni föltalálta a függőleges kerteket, vagyis a zöldfalakat. Ettől az újdonsült gondolattól persze mindenki elájult, csak az nem jutott senki eszébe, hogy a természet évmilliók óta futtatja a borostyánt a fatörzsekre vagy éppen a líciumot a löszfalakra. Szerencsére a természet nem különösen érzékeny a plágiumgyanús ökoszisztémákra, vidáman hagyja burjánzani mindenhol az Életet.

Ott, ahol nincs hely kényelmesen elnyújtózó mezőket és virágágyakat megkomponálni, ott jöhetnek szóba azok a zöldfelületek, amik a kertek és a falak izgalmas kombinációjából jönnek létre. Gondolhatunk rájuk, mint párhuzamos univerzumokra, bár, lehet, hogy a merőleges kifejezőbb lenne. Ezek legegyszerűbb változata, amikor elültetünk valamit vízszintesen, majd felfuttatjuk függőlegesen – így egy egészen pici alapterülethez tékozlóan nagy lombfelület kapcsolódhat. És mivel az alapterület a már emlegetett pici tartományban van, a terv egészen szűk kertekben, sőt akár egy erkélyen, egy virágládában is megvalósítható.

A leghétköznapibb függőleges dolgok körülöttünk a falak, ezért érdemes a zöldfalak alkotórészei közül elsőként ezekkel foglalkozni. Szóba jöhet a kerítésünk (vagy akár a szomszéd kerítése), a házunk (vagy akár a szomszéd házának) fala, a teraszunk, az irodánk, a társasházunk. Mivel jobb a békesség, érdemes odafigyelni arra, hogy ezek a falak értéket képviselnek még növények nélkül is, úgyhogy ne engedjük, hogy a zöld teremtmények csak úgy birtokba vegyék. Hogy a fal is megmaradjon, de a káposzta is jól lakjon, érdemes a felületre egy rácsot szerkeszteni, ez fogja tulajdonképpen a későbbi ökoszisztéma súlyát elviselni.

A rács készülhet fémből és fából. A fémszerkezet annak való, aki ért a fémmegmunkáláshoz, és/vagy tehetősebb az átlagnál, és/vagy megalomániás. Mondjuk ki: a profiknak. Az egyszeri szegényember jobban jár a fával. A lécekből készülő rács akár otthon is összebarkácsolható, jobban illeszkedik a kerti környezet természetességéhez, olcsóbb, tehát összességében könnyebb dolgunk lesz vele. Persze az is igaz, hogy rövidebb életű, olyan 5-10 évre érdemes vele tervezni.

Ha fenyődeszkát használunk, könnyedén fog menni a fűrészelés, a csavarozás, a szögelés, de gyakran kell majd kenegetnünk, és az UV-sugárzás, illetve a nedvesség viszonylag hamar győzedelmeskedik felette. A keményebb fákat keményebb fából is faragták: a tölgy, az éger, az akác és a trópusi egzotikumok jobban ellenállnak a viszontagságoknak, de nem könnyű megbirkózni velük, nem adják meg magukat egyhamar a fúrónak, a fűrésznek vagy épp a csavarbehajtónak. És nem is teremnek minden sarkon, jócskán utánuk kell járni.

Ha vékonyabb elemeket, például léceket használunk, a szerkezet légies lesz, de a teherbírása kisebb, ezt fontos figyelembe venni a későbbi növényválasztásnál. A hevederekből, deszkákból, esetleg félgerendákból rótt rácsok súlya óriási, de jó nagy terhelést elviselnek: olyannyira, hogy nemcsak a kúszónövények, de a macskák, nyestek, sőt akár más szerencselovagok is képesek fölkúszni rajtuk, emiatt jól meggondolandó a használatuk.

A falirácsok kiosztása négyzetes. Ez egy nagyon szembeötlő minta: mértaniságot, építettséget sugall és egy kicsit talán merevséget is. Ezt a túlzott szabályosságot a növények alkalmazásán kívül úgy is lehet oldani, ha a rács elemei nem függőleges és vízszintes irányúak, hanem az egész miskulanciát elforgatjuk, diagonál mintájúra: ilyenkor már apácarácsnak hívják.

A rácsokat nem érdemes közvetlenül felcsavarozni a falakra, a szerkezet alá helyezzünk egy párnafát, amivel lehetővé tesszük azt, hogy a növények ügyesen rámarkoljanak, rátekeredjenek a faltól elálló rácsokra, azaz stabilan megkapaszkodjanak. Van olyan iskola is, ami azt javasolja, hogy a tekergőző hajtásokat, szárakat ne hagyjuk tekergőzni, mert ezek a későbbiekben már nem távolíthatók el a rácsok réseiből. Fontossá válhat ez akkor, amikor például kenegetni akarjuk a faelemeket. Szerencsésebb a tekergőzésre hajlamos hajtásokat finoman lefejteni a támrendszerről, és inkább mesterségesen, nyolcas kötéssel rögzíteni azokat. Így tetszőleges alkalommal eltávolíthatóak a rácsokról, legyen szó akár felületkezelésről, akár metszésről, akár a falak karbantartásáról.

A növények ültetésére tehát a legjobb időszak az, amikor éppen újra itt van az ősz. Ahhoz azonban, hogy a növényeink ilyenkor is buján burjánozzanak, kellő mennyiségű tápanyaghoz kell jutniuk. Emiatt a kúszónövények alá, az ültetőgödörbe mindig jó nagy mennyiségű talajjavító anyagot dolgozzunk be. Ez ízlés szerint lehet szárított szarvasmarhatrágya, komposzt, lombföld, de akár komplex műtrágyakeverék is. Az ültetés során a tövek a gödör közepére kerüljenek, hogy mindenfelé kedvükre növekedhessenek a vidám kis gyökerek. Arra is figyeljünk, hogy a növények ültetési mélysége megfeleljen az eredeti talajfelszínük szintjének: ne emelkedjen ki a földlabda teteje, és ne is süllyesszük azt mélyre. Az ültetéskor fontos, hogy bőségesen beöntözzük, mert ez az egyik feltétele az eredésnek. A másik pedig a kellően megtömörített talaj, hiszen ezzel biztosítjuk, hogy a kijuttatott víz ne tudjon idő előtt elillanni a talajból. Ezt egy átlagos méretű kertész úgy tudja a legegyszerűbben megoldani, hogy a növény beültetése után, óvatosan, de teljes súlyát beleadva, teljes talppal megtapossa az ültetőgödör felszínét. Bármilyen drámaian hangzik is ez a lépés, fontos, hogy megtegyük. Enélkül túl laza marad a talajunk, ami könnyen kiszárad, hamar átfagy, és a gyökerek sem érintkeznek a föld szemcséivel.

A kúszócserjéket érdemes ültetés után visszametszeni. Kicsit elszontyolodik az ember, amikor megvesz valamit a faiskolában, ami szép, nagy és látványos, mégis ezt a tanácsot kapja, de a tavaszi, erőteljes kihajtás feltétele, hogy a rendelkezésre álló tápanyag viszonylag kevés rügy között osztódjon szét. Ha megértjük, elfogadjuk ennek a logikáját, kicsit bátrabban merjük majd használni a metszőollónkat. Nyugalom, a kúszónövények arról híresek, hogy gyorsan és könnyen regenerálódnak, úgyhogy nem tudunk bajt okozni: bátran csapjuk vissza azt a növényt felére, harmadára!

És akkor az egymillió dolláros kérdés: mit ültessünk? Természetesen furfangos a válasz: attól függ…

Ha kicsi a helyünk, mert csak teraszüzemmódban kertészkedünk, akkor szóba jöhetnek a kerti iszalagok (Clematis x jackmanii), a kisebb termetű, hibrid eredetű loncok (pl. Lonicera heckrottii, L. x tellmanniana), vagy a kúszó hortenzia (Hydrangea petiolaris). Természetesen fontos összeegyeztetni a növények fényigényét és a falak tájolását is. A délies, nyugatias kitettségben csak a hőséget jól tűrő fajok muzsikálnak jól, a párakedvelő, érzékenyebb királykisasszonykákat pedig inkább keleties fekvésű falak elé ültessük. Ha nagyobb térben gondolkodunk, kertről, házfalról, kerítésről van szó, akkor jöhetnek a nagyobb termetűek: a futórózsák (Rosa sp.), a szőlő (Vitis vinifera) vagy a görögtekercs (Periploca graeca). A legnagyobbak hajlamosak elburjánzani, ezért a trombitafolyondárt (Campsis radicans), a lilaakácot (Wisteria sinensis), a vadszőlőket (Parthenocissus sp.) csak oda ültessük, ahol tényleg bőségesen van hely, kellően strapabíró a rács, és akad olyan megszállott, aki szakértelemmel és gyakran hozzá tud majd nyúlni ezekhez az óriásokhoz.

Ha borostyánban (Hedera helix) gondolkodunk, akkor akár egy örökké zöld zöldfalat is produkálhatunk. Ennek a csodanövénynek rengeteg fajtája van: a keskenyebb, kisebb levelű vagy tarka változatok lassan fejlődnek, a szélesebb, nagylevelű fajták viszont iszonyú gyorsak, könnyen kinőnek az ollónk foga alól. Itt sem szabad tehát megfeledkezni a rendszeres metszésről, alakításról. Óriási előnye a fajnak, hogy mindent IS túlél, bármilyen fekvésbe telepíthető. Északias falakon ő az egyetlen jelölt, a többiekkel próbálkozni sem nagyon érdemes, mert garantált a kudarc. Talán még az ötlevelű vadszőlő (Parthenocissus quinquefolia) jöhet szóba, de őt meg a színes, őszi lombja miatt érdemes elültetni, és hát, színeződésre északi falon nemigen van esély.

Ha szüretelni is szeretnénk a falakról, rácsokról, akkor bátran lehet telepíteni a csemegeszőlők egyik-másik ellenállóbb, permetezést nem igénylő fajtáját, de a folyton növő paradicsomok, vagy akár az uborka is szóba jöhet. Őszre egzotikus terméseket nevel a rácsra felfuttatott dísztök, de persze ültethetünk ehető változatokat is. Azt fontos tudni, hogy ezek a zöldségfélék egynyári növények, ők tehát nem most, hanem majd tavasszal kerüljenek földbe. Persze a rácsnak, talajelőkészítésnek nekiugorhatunk, így kikeletkor már csak vetni kell. Hasonlóan időzíthetők az egynyári dísznövények is, mint például a hajnalkák (Ipomoea sp.) vagy a sarkantyúka (Tropaeolum majus).

A zöld homlokzatok, befuttatott rácsok folyamatos fenntartást igényelnek. Mindenekelőtt a nyári öntözést kell majd megoldani. A kert talajába ültetett növények elég jól gondoskodnak magukról: minden csepp vizet megtalálnak, viszont a teraszon elhelyezett, edénybe ültetett futkosó növények hatalmas zöldfelülete olyan sokat párologtat, hogy a rendszeres, bőséges öntözésük nem hagyható el. Akár automatizálható is ez a lépés, mert a napi gyakoriságú vízpótlás elsődleges fontosságú. Mindemellett a kúszó fajok gyökérzete a folyamatos növekedés, intenzív sejtosztódás miatt levegőigényes is, tehát az edények nem állhatnak sokáig vízben. A felesleges öntözővíz elfolyását biztosítani kell: a konténer aljára kerüljön szemcsés drénréteg, de az a biztos, ha ki is vannak lyukasztva a cserepek, virágládák.

Egy jól működő falkertre nemcsak a gazdája lesz majd büszke, garantáltan másoknak is megtetszik: esélyes, hogy idővel beköltözik a természet egy ilyen kis paradicsomi ökoszisztémába. Amíg csak cuki pillangók és édesen döngicsélő méhecskék jönnek, nem is szokott baj lenni. Csakhogy előbb-utóbb megpróbál a lombok között fészket építeni egy-egy tollruhás városi polgártársunk is (őket érdemes békességgel befogadni), sőt felüthetik fejüket a tetvek és velük együtt a hangyák is. Ezekkel a hívatlan vendégekkel viszont már nem érdemes kesztyűs kézzel bánni. Illetve, de! Húzzunk munkakesztyűt, és kegyetlenül morzsolgassuk le a kolóniákat a hajtásvégekről! Ha ennyiből sem értenek, jöhet a kémiai hadviselés, és keressünk valamilyen környezetbarát anyagot, amivel olyan mértékben fel tudjuk bosszantani őket, hogy végül odébbállnak.

Végezetül egy utolsó bölcs gondolat: amint láttuk, vannak olyan rácsok, amik nem bezárnak bennünket, hanem megnyitják a világunkat. Ezek azok, amikre növényeket futtatunk, amikkel madarakat és beporzókat csalogatunk a kertbe vagy a teraszra. Ezek a szabad természetet, a szabadságot hozzák el az életünkbe, úgyhogy alkalmazzuk őket minél gyakrabban, mert a világ tőlük nem börtönné, hanem épp ellenkezőleg, jobb, zöldebb hellyé válik majd.