Az ősznek egy kissé elmúlás-hangulata van, ettől néha szomorkásnak érezzük, ha viszont ilyenkor arra gondolunk, hogy a föld alatt már beindult az alkímiai vagy inkább biológiai nagyüzem, ami aztán tavasszal kirobbantja majd a kikeletet, kicsit könnyebb elviselni a nyugovóra térő természet elsárgulását, a lehulló levelek melankóliáját. A legjobban mindezt a hagymásoknál lehet megtapasztalni.

A növényvilágnak ezek a csodálatos képviselői olyan helyekről származnak, ahol nemcsak a tél, de a nyár jó része is elviselhetetlen az átlagnövény számára. A tél lehet fagyos és sötét, viszont a nyár olyan forró és száraz, ami legalább akkora megpróbáltatás a fajoknak, mint a téli hideg. Marad tehát az ősz és a tavasz, amikor az itt élő növények növekedhetnek, a fennmaradó időben pedig a föld alatt kuksolnak. Hogy ezt a hosszú, gyötrelmes és talán még unalmasnak is ható nyugalmi periódust túl lehessen élni, néhány leleményes növény kifejlesztette magának a hagyma intézményét, ami új dimenziót nyitott a számukra, és persze nekünk, kertészeknek is nagyban megkönnyítette a dolgunkat.

Hagyma és hagymagumó – avagy a rögtönzött biológiaóra

A hagyma ugyanis az evolúció csodálatos találmánya. Jónéhány módosult, megvastagodott, húsos levél, amiben rengeteg tápanyag és némi víz is elraktározható. Kívülről egy száraz, ellenálló réteg, egy másfajta módosult levél is fedi, ami rendelkezik egyfajta dinamizmussal: ha megsérül, tönkremegy, szerepét a következő réteg, azaz a következő levél veszi át. A hagyma belsejében megbújó rügyet, a virágkezdeményt így számtalan réteg védi. Ennek köszönhetően a hagymás növények nyugalmi idejükben képesek hosszú hónapokon át víz és tápanyag felvétele nélkül túlélni. A természetben ez annyit jelent, hogy könnyedén átvészelik a száraz, forró nyarakat és a hideg, fagyos teleket.  Ennek köszönhetően a kertészetekben pedig a növényeinket hónapokon keresztül szállíthatjuk, osztályozhatjuk, csomagolhatjuk és árusíthatjuk akár a boltok polcain is mindenféle víz, tápanyag, azaz talaj nélkül.

Az igazsághoz és a „botanikai korrektség”-hez hozzátartozik, hogy hasonló eredményt más módosulásokkal rendelkező fajok is fel tudnak mutatni. A hagyma ugyan húsos belső levelekből, és száraz fedőlevelekből álló kitartó szerv, de hasonlóan működik az egységes szöveti állományú gumó is. Ez nem a levelek, hanem a szár vagy a gyökér módosulásaként jött létre: nincs is rajta külső, száraz védőborítás. És, hogy még bonyolultabb legyen a biológiaóránk, van egy köztes megoldás, amit praktikusan hagymagumónak hívunk. Ennek a belső állománya egységes, de azért biztos, ami biztos, még felmutat egyetlen külső, száraz borító réteget: egy módosult levelet is.

Hogy példákkal is megvilágítsuk mindezt: hagymája van például a jácintoknak, nárciszoknak, gumója a dáliának vagy éppen a krumplinak, hagymagumója pedig a krókuszoknak, akiket igazából sáfrányoknak illene hívni.

Egy hagyma előállítása a növény számára nem kis feladat. Sok-sok vizet kell elhasználnia az anyagcseréje során, mire fölhalmoz annyi tápanyagot, amivel kihúzza akár 9-10 hónapig. Ráadásul ebben az időszakban még akad más dolga is: virágoznia, termést érlelnie kell, illetve magokat hozni. Nemcsak a maga túléléséért felel, a fajnak is tartozik annyival, hogy a génjeit átörökíti, továbbadja, azaz szaporodik. Ha már itt tartunk, a hagyma ebbe is besegít: a növények testén itt-ott (például a gyökerek mellett, a levelek hónaljában, a száron vagy éppen a virágzatban) megjelenhetnek apró, kis sarjhagymácskák, amik úgy működnek, mint a magok: hordozzák a genetikai kódot, és belőlük egy teljesen új egyed, egy új élőlény képes kifejlődni. Vannak fajok, amelyek minden évben egy-egy új hagymát produkálnak a régi mellett, emiatt az újak egy kicsit ferdék, görbék – ilyen például a tulipán. Vannak olyanok is, amelyeknek megfelel a tavalyi, csak kicsit tovább hizlalják, ezeket emiatt akár éveken át egy helyben hagyhatjuk – ezek közé tartozik a nárcisz vagy a jácint. A botanikai show után következzen a gyakorlati kertészet, lássuk, mire és hogyan lehet használni ezeket a fajokat a kertjeinkben!

Az ültetés csínja és bínja

A hagymások zöme jól tűri a fagyokat, ezeket nyár végétől (már augusztustól) késő őszig (novemberig) vagy, ha kicsit megcsúszunk, akár december elejéig is ültethetjük. Virágágyásokban gyakran követik a hagymások az egynyáriakat, erre általában Erzsébet vagy Katalin napja (november 19. és 25.) után kerül sor. Az utóbbi időben azonban az első fagyok általában jóval később érkeznek meg: kitolódott az egynyári szezon vége, így a hagymások is később kerülnek a földbe. Ez nem olyan nagy probléma a tapasztalatok szerint, későbbi ültetéssel is hatékonyan begyökeresednek, szépen díszítenek tavasszal. Egy a lényeg, hogy kiültetés után legyen egy kis idő, amíg a hagyma gyökereket nevel, majd ezután érkezzen legalább egy fagyos időszak, ami jelzi a növényünknek, hogy már tél van, majd azt, hogy kezdődhet a kihajtás. Ez oldja fel a nyugalmi időszakot, ez nyomja le a kikelet ébresztőórájának gombját.

A fagyérzékeny fajokat (például a kardvirágot, a dáliákat vagy az amarilliszt) csak tavasszal tudjuk elültetni, ezeket télen fagymentes, hűvös, nyirkos helyen, például pincében szükséges teleltetni. Földre azonban nekik sincs szükségük, vidáman elszunyókálnak sokan, egymás mellett egy üres vödörben vagy egy nagyobb cserépben.

Az ültetés során arra érdemes figyelni, hogy a hagymák egyenesen kerüljenek a földbe, azaz a gyökérkoszorú lefelé, a hagyma csúcsa, a rügy pedig felfelé nézzen. Ez magától értetődőnek tűnik, de egyes fajoknál nem is olyan könnyű ezt a helyzetet felismerni. Legtöbbet a gyökérzet helyét jelző, köralakú hagymatönk segíthet. Ha ez van alul, akkor nem hibázhatunk, hiszen kizárásos alapon a hagyma másik végén fog majd kibújni a hajtáskezdemény.

A következő sarkalatos kérdés a mélység. A tapasztalat és a logika is azt mondatja velünk, hogy szerencsésebb a kicsit mélyebb ültetés, mint a túl sekély. A megfelelő mélységbe került hagymák nyirkosabb közegben, kiegyenlítettebb hőmérsékelten fejlődhetnek, a virágzati szárat egy mélyebben fekvő, jobban tartó tőkesúly egyensúlyozza ki, így a növényünk stabilabban áll majd, nem dől meg. Az sem utolsó szempont, hogy a hagymákat így kisebb eséllyel sértjük meg a későbbi kapálások, gyomlálások során, sőt az is közrejátszik, hogy a mélyebben megbújó növényeket nehezebben emeli el a világot behálózó, virághagymákat lopdosó alvilág. Az ültetési mélységre vonatkozóan van egy remek algoritmus, ami egységesen használható minden fajnál: a hagyma átmérőjének kétszeres-háromszoros mélységbe ültessünk. Ez jó nagy szórásnak tűnik elsőre, de csak azért, mert van, aki a hagymacsúcsot, és van, aki a gyökérkoszorút veszi alapul a mélység megállapításakor. Érdemes tehát ez elvet úgy lefordítani, hogy a hagyma átmérőjének duplája legyen a hagyma fölötti földréteg vastagsága. Egy ötcentis hagymát tehát körülbelül 10 cm föld takarjon, egy másfélcentist 3 cm, és így tovább.

Van olyan iskola, ami azt képviseli, hogy érdemes a hagymákat sekélyen ültetni, a csúcsuk akár ki is látszódhat a talaj felszínén. Ez állítólag azért szerencsés, mert a hamarabb felmelegedő felső talajrétegnek hála, korábban kinyílnak a virágok, illetve azért, mert a felsőbb talajréteg tápanyagokban gazdagabb, így bőségesebb lesz a virágzás. Sajnos a tapasztalat nem erősít rá erre a feltételezésre. Az így telepített állományok könnyen kifordulnak a talajból, megdőlnek, elveszítik díszítő értéküket, emiatt nem érdemes kockáztatni. Ráadásul a hagymások nem elsősorban a talajból felvett tápanyagot használják el a virágzásra (az ugyanis az új hagymába vándorol), hanem a tavalyi készletet élik fel, amit a tavalyi hagymájukból aktiválnak.

Ültetéskor érdemes meglazítani az ágyások talaját és, ha hosszabb távon gondolkodunk hagymásokban, akkor megéri négyzetméterenként 2-3 lapát érett komposztot is bedolgozni a hagymások földjébe. Ehhez ásót, ásólapátot kell használnunk ami, lássuk be, kicsit fárasztó meló. Aki ezt kihagyná, annak lehet ajánlani a hegyes hagymaültetőt, a duggató fát. Ezzel csak egy lyukat csinálunk a talajba, majd belepottyantjuk a hagymát, visszatúrunk egy kis földet a lyukba, és máris kész vagyunk. Igen ám, de ezzel a módszerrel pont ott tömörítjük meg a földet, ahol az új gyökerek növekednének, és nemhogy lazítjuk a talaj szerkezetét, hanem ellentétes lesz a hatás. Ezt a módszert tehát csak homokterületeken, lazább vályogtalajokon lehet ajánlani, máshol pedig inkább használjunk ásót, esetleg ültetőkanalat. Létezik egy pogácsaszaggatóhoz hasonló, hagymaültető kéziszerszám is, amivel elkerülhetjük a talaj összetömörödését, de sajnos ehhez is le kell hajolni vagy térdelni, tehát ugyanolyan kényelmetlenül kuporgós a használata, mint a duggatóé és inkább játékszer, mint komoly szerszám.

 

 

A következő részben körbejárjuk a hova-mit kérdéskört, ez igényli ugyanis a legtöbb szaktudást.

 

 

(Kaszab László)